Kritika - Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywood, 1969. Átalakulóban van az Álomgyár. A grandiózus bibliai eposzok ideje lejárt, helyüket kísérletező filmesek szabad szellemet és merészséget hirdető rendezései vették át. Az utóbbi évek legsikeresebb filmjei között találjuk a Diploma előttet, a 2001: Űrodüsszeiát, az Éjféli cowboy-t és a Szelíd motorosokat. A mogulok nem igazán tudnak mit kezdeni a változással, a fiatalok előrenyomulásával, a megbízható sztárok és zsánerek visszaszorulásával. Egy rakat suhanc veszi át a nagy öregek helyét, az egykori sztárok meg vagy beérik epizódszerepekkel, vagy a tévék képernyőjére menekülnek. Európa szele pedig belengi a kaliforniai pálmafákat: a kis Tarantino arcára már ez a szél varázsolt vigyort, ő már az úgynevezett movie brats formabontó filmjein nevelkedett, meg azokon a produkciókon, melyeket a fiatal feltörekvő filmesek - gyártók és fogyasztók egyaránt - a világ minden pontjáról Amerikába szállítottak, hogy az egész palettát alaposan átrendezzék.
Ennek a nagy változásnak állít emléket a Volt egyszer egy... Hollywood főszerepben egy karrierje végéhez közeledő sztárral és az ő dublőrével. Leonardo DiCaprio játssza Rick Daltont, akiből ugyan sosem lett igazi filmcsillag, de az 50-es években volt pár jó húzása, most viszont már csak tévésorozatok egyszer használatos gonosztevő-szerepei jutnak neki, és ezt elég nehezen dolgozza fel - lévén, még csak most döbbent rá arra, hogy mekkora spirálba került. Brad Pitt játssza a dublőrét, Cliff Booth-t, akinek mostanában kaszkadőrmutatványok végrehajtása helyett már csak sofőrszerep jut, de ő elvan ezzel is. Daltonnak azért még megvan a szép nagy hodálya, amit igazi hollywoodi sztárként nem bérel, hanem tulajdonol, és ez nagyon fontos!, és melynek szomszédságában lakik Roman Polanski csinos kis feleségével, Sharon Tate-tel (Margot Robbie). 1969-et írunk, azt az évet, melyben Hollywood egy súlyos tragédia következtében örökre elveszítette ártatlanságát.
Személyes film a Volt egyszer egy... Hollywood, de nevezhetnénk akár öncélúnak is, nem mintha Tarantinónál ez a jelző olyan meglepő lenne, hisz ő az, aki a saját filmjeinek tesztvetítésein a legnagyobbakat röhög az abban elhangzó poénokon. Ő az, aki úgy játszik a karakterrel, narratívával, sőt, a történelemmel is, ahogy az neki tetszik. Eddig mindig társra lelt a nézőkben, akik szívükbe zárták a világát, a figuráit és a dumáit, ám most először éreztük úgy, hogy kissé mintha kimaradtunk volna a buliból.
A Volt egyszer egy... Hollywood szép szerelmeslevél, annak viszont elég terjengős: sokszor csak mutat és nem mesél; elidőzik a korabeli utcarészletek, épületek előtt, filmeket és sorozatokat meg azok forgatását rekonstruálja, és a cselekmény görgetése helyett inkább a hátterek megfestésére koncentrál. Kétségtelenül baromi vaskos az az atmoszféra, amit a rendező és csapata a vászonra terelt, de mintha egy svunggal ezek jelentős részét el is szívnák előlünk. Nagyon sok a bennfentes utalás és poén, melyek ezúttal nem feltétlenül kapnak közérthető tolmácsolást, így jogosan érezhetjük úgy magunkat, mint akik nem értik a viccet - azaz kissé kellemetlenül.
De ez az érzés hamar tovaszáll a film két főszereplőjének és az ő bőrükben brillírozó DiCaprio/Pitt-párosnak hála. Az előbbi alakítása a látványosabb, az ő karakteríve a domborúbb, és a díjátadókon is jó eséllyel az ő neve fog emiatt gyakrabban elhangzani: DiCaprio egyszerre mutatja a sztár magabiztos ragyogását és félelmeit is, azt is, ahogy önmagát adja, meg ahogy szerepben van. Pitt karaktere jóval eszköztelenebb, habár ott van benne a színész karrierjét végigkísérő szemtelen lazaság, ugyanakkor ő jelenti nem csupán Rick Dalton, de a történet bástyáját is. Talán első pillantásra Sharon Tate szerepe hálátlannak tűnhet, hisz légies, már-már áttetsző, de az a fajta naiv őszinteség tükröződik belőle, melyek az évtizedek során teljesen kiirtottak Hollywoodból. Egyszerre nosztalgikus és fájdalmas őt látni.
Tarantino viszont inkább szereti nézni azt, amit Tate figurája képvisel: jó sokat el is időz az ő társaságában is, de nem igazán meri megszólaltatni, inkább csak gyönyörködik benne. És ez fura lépés attól a direktortól, aki nagyon, de nagyon szereti beszéltetni a karaktereit. A rajongókat tehát váratlanul érheti ez az iszonyú precizitással, nagy szeretettel felépített, mégis fésületlennek és - ronda szó következik - belterjesnek tűnő produkció, melyben a melankólia a legnagyobb úr, és amelyen csak ritkán nevetünk vagy izgulunk, inkább csak utazgatunk - fel és alá egy 50 évvel ezelőtti Hollywood ma már nem létező utcáin.
VÉGSZÓ
A Volt egyszer egy... Hollywoodban elveszettnek tűnő vagy simán csak elveszett karakterek keresik az útjukat Los Angeles jókora térképén, mi pedig kissé kívülálló turistaként követjük őket. Tarantino ugyan alaposan megmutatja az utcatáblákat és a hírességek otthonát, de ezúttal nem tud vagy nem is akar olyan jókat sztorizgatni róluk. Kár, ugyanis remekül elképzelt és még annál is jobban eljátszott figurákról lehetne mesélni. IGN Hungary cikke